Azt mondják, ha valakit elveszítünk az élet nem áll meg. Nem tudom. A Nagypapám elvesztésekor meghalt a lelkem is egy kis időre és nehezen kaptam vissza. Nem tudom mit kell mondani, nem tudom, hogyan kell viselkedni. Nem akarok képmutató lenni és nem akarom, hogy úgy tünjön csak udvariasságból teszem, amit teszek. 
A legjobb Nagymama volt a világon. De komolyan. Amikor kicsik voltunk rengeteg időt töltöttünk Nála (persze csak, amikor nem lovastáborban voltunk). Mindig csinált húslevest, de dupla adag tésztával, mert tudta, hogy az a kedvencünk. Nagymamámként szerettem, mégis úgy érzem, hogy a gyászom semmit sem ér. 
Ott álltam pont a legeslegjobb barátnőm mellett és nem tudtam neki semmit sem mondani. Akkor érzéketlen vagyok?  Segíteni akarok, mondani valamit, de nem merek semmit sem tenni, mert félek hogy rosszat szólok, vagy teszek. 
Hiányzol Erzsi mama! A szívünkben örökké veled leszünk és valahányszor húslevest eszünk Rád gondolunk! Megígértem, hogy vigyázok az unokádra, amikor bekerült a kórházba és tartom az ígéretem! Jóban-rosszban mellette leszek!

Egy régebbi cikket feltöltöttem Nektek. Itt találjátok. Ne haragudjatok rám, majd jelentkezem! :(